Valakit a perfekcionizmusa, mást az önmagába vetett hite, megint mást pedig akár egy átélt trauma tart vissza attól, hogy döntsön. A döntésképtelenség állapota alkattól, személyiségtől és egyéni élettörténettől függ.
Magabiztosság
Ez talán a döntésképesség legmeghatározóbb faktora. A magabiztosság ugyanis pontosan azt az érzetet adja a döntéshozónak, hogy választásának érvényessége megkérdőjelezhetetlen, ezáltal megkönnyíti az elköteleződést valamely alternatíva irányába, és megszületik a döntés. Persze ha csak idáig tartana a folyamat, talán ennek a cikknek sem kellene megszületnie. A döntéshelyzetek ugyan időben megelőzik a döntéshozatalt, de alapvetően a jövőre irányulnak, amit az ember minél jobban megpróbál befolyásolni. Döntéseink ebben segítenek minket, feltéve, ha képesek vagyunk meghozni őket, és alkalmazkodni következményeikhez.
Alkalmazkodás
Szintén kiemelendő kifejezés, amelyen keresztül megérthetjük, mi is zajlik bennünk, amikor esetleg kiderül, hogy döntésünk mást eredményezett, mint amire számítottunk. A döntésképtelenségre hajlamos emberek esetében ilyenkor az alkalmazkodás kényszere kínkeserves érzésekkel, szorongással, önhibáztatással, esetleg önutálattal, szégyennel, bűntudattal jár együtt, ami csak fokozza a bajt. Ezek mind olyan érzések, amelyeket minden eszközzel igyekszünk elkerülni az életben, jelen esetben például azzal, hogy halogatjuk a döntéshozatalt a „jobb félni, mint megijedni” elv alapján.
A döntésképesség spektrumának két végén állók közti különbség leginkább abban keresendő, hogy rossz döntések esetén miként reagálnak az új helyzetre, és hogyan éreznek magukkal mint döntéshozókkal kapcsolatban.
Önbizalom
Innen már csak egy lépés az önbizalom témája, amely igencsak meghatározó a tudattalan döntéshozatali folyamatok hátterében. Önbizalmunk alapja ugyanis az a tudat, hogy tudjuk, kik vagyunk, hogy azok is maradunk, és ez megnyugvással tölt el minket, függetlenül attól, hogy éppen mi történik velünk.
Az önbizalommal teli ember nem fél döntései következményeitől, mert hisz benne, hogy képes lesz alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, és az új akadályokat is le tudja majd küzdeni.
Ezáltal a jövőt tárgyilagosan tudja elemezni, és döntése meghozatala után múltbeli hibái helyett inkább a jelennel foglalkozik, és alkalmazkodik hozzá. Mindez elképzelhetetlen lenne anélkül, hogy az ember biztos legyen saját magában és hatékonyságában.
Bátorság
A döntések meghozatalához bátorság kell, ám a döntésképtelenség állapotában átélt szorongások elbizonytalanítják az embert, növelik a tétet, és bátortalanságot eredményeznek, ennek következménye pedig hosszas halogatás, szorongás és rágódás lesz.
Kontroll – mindenek felett
Nem csoda, hogy a döntésképtelenség vizsgálatakor a pszichológusok mindig kiemelik a perfekcionizmus jelenségét is. A tökéletességre való törekvés mögött egy olyan túlkontrolláló attitűd lakozik, amelynek lényege, hogy az ember minden körülményt a befolyása alatt szeretne tartani, és képtelen mit kezdeni azzal, hogy élete történéseire külső tényezők is hatást gyakorolhatnak. A teljes mértékű irányítás például tökéletes és megkérdőjelezhetetlen döntésekkel érhető el. Mivel ez a lehetetlen vállalkozás maradéktalanul szinte sohasem valósul meg, az ember ilyenkor rendkívüli fenyegetettséget élhet át, ami még inkább erősíti a kontroll iránti igényét. Az ilyen emberek számára – stabil önértékelés híján – a döntéshelyzetekben való hibázás ugyanis egész lényük és tökéletességük megkérdőjeleződéséhez vezethet, ami szégyent és önhibáztatást okoz.
A perfekcionizmus kialakulása hátterében a kutatók leginkább olyan korai sérüléseket feltételeznek, amelyek során a gyermekek azt élhették meg, hogy önállóan, egyedül kell megoldaniuk a stresszhelyzeteket, és jobb, ha nem várnak külső segítséget a felmerülő problémák megoldásához.
Ez a kompenzációs stratégia felnőttkorban többek között abban nyilvánulhat meg, hogy az ember a környezetével való kapcsolatában mindent, ami kiszámíthatatlan, illetve nem befolyásolható, szeretne uralma alá vonni. Ennek következtében döntéseit sokáig halogatja, amikor pedig végre meghozza, irreális elvárásokat támaszt saját maga és környezete irányába a megvalósulás tekintetében. Ha utólag kiderül, hogy nem sikerült meghozni a tökéletes döntést, akkor a perfekcionista ember vagy magát, vagy a körülményeket vádolja, és szélsőséges csalódást él át, ami negatív irányba befolyásolja a magával és a külvilággal fenntartott kapcsolatát, és később döntésképtelenséghez vezet.
Traumák a háttérben
A döntésképtelenség sok esetben a traumákon keresztülment személyekre is jellemző.
Ebben az esetben az ember a trauma állapotát kiváltó extrém körülményekhez alkalmazkodva a nem kritikus helyzeteket is veszélyesnek élheti meg, és a trauma újbóli bekövetkezésétől tartva inkább elkerülő viselkedést mutat, hogy mindezt megelőzze.
Ezzel jellemzően szintén együtt jár a kontroll iránti igény megnövekedése, és a döntések rendkívül kockázatossá válnak, így elkerülendők is lesznek.
Természetesen ez csak néhány a lehetséges magyarázatok közül, amelyek a döntésképtelenség hátterében állhatnak. Azt azonban fontos leszögezni, hogy az új helyzetekhez való rugalmas alkalmazkodás, a reális, pozitív énkép, a magabiztosság és az ezzel együtt járó önbizalom hiánya nagy valószínűséggel kapcsolatban áll a döntésképtelenségre való hajlammal. Mindez azért jó hír, mert ezek a jellemzők mind módosíthatók felnőttkorban is, függetlenül attól, hogy mikor és miért alakultak úgy, ahogy. Az önbizalom növelhető, énképünk alakítható, és alkalmazkodni is meg tudunk tanulni, amennyiben megértjük a háttérben rejlő gátló tényezőket, és túljutunk rajtuk, vagy átdolgozzuk azokat. A pszichológia pontosan ehhez kíván segítséget nyújtani.
