Az egész világ egy nagy Rorschach-teszt; mindannyiunk mást lát bele – más nézőpontból szemléljük. Még egy-egy történetből is más lényeges elemet veszünk ki, megélt tapasztalatunk, tudásunk alapján –, egymás nézőpontjait így tudjuk gazdagítani.

Miként vagyunk a világban?

A világról alkotott észlelésünket egyrészt tudásunk, tudatossági szintünk, tapasztalataink, traumáink, másrészt a minket körbevevő emberek ránk ható gondolatai, olvasmányaink, az általunk fogyasztott tartalmak, harmadrészt pedig a családunkban átörökített, minket kondicionált kimondott vagy kimondatlan értékek, nézetek és tabuk alkotják.

Ezutóbbi kategóriába sorolhatóak be a családunktól vagy tanárainktól kapott megengedő parancsok, mint például „kemény munkával, szorgalommal és tudással lehet előre jutni”, és a gátló parancsok is, mint például „Ne érezz!” Míg az első hajtóerőként szolgálhat az életünkben, addig ezutóbbi önkorlátozó hiedelemmé válik, és inkább hátráltat a sikerben.

Gyerekként világunkat úgy próbáljuk meg leképezni, hogy csoportosításokat, sémákat alakítunk ki a világról, egy adott fogalomról. Például megtanuljuk, hogy a galamb egy madár, ami repül, megtanuljuk az arra a fogalomcsoportra jellemző tulajdonságokat. Megtanulunk kategorizálni, és csak ezután kezdjük el a csoportosításokat árnyalni, a csoportosításon belüli tételek egyedi tulajdonságainak figyelembevételével. Például, hogy a strucc is egy madár, de nem repül, és megtanuljuk azt is, hogy a struccoknak is vannak alfajai.  Asszociációkat társítunk minden jelenséghez, érzelmi és fogalmi szinten egyaránt – így például a munkához más mögöttes érzelmi és fogalmi tartalmak tapadnak mindenki számára –, még ugyanazon szakmabelieknek is, mivel a szakmában is eltérő tapasztalattal, tudással rendelkeznek, amik kiegészíthetik egymást. 

Az általunk fogyasztott tartalmak „előhangolnak”, kondicionálnak minket, különböző fogalmakat kapcsolnak össze számunkra, érzelmeket is társítva hozzájuk, így meghatározzák gondolkodásunkat és a hozzájuk fűzött érzelmi viszonyulásunkat is.

Az angolok teáznak, a franciák bagettet esznek – a sztereotípiák hatása

A sztereotípia egy társadalom által egy másik nemzetre, különböző alcsoportokra elfogadott séma. Tipikus sztereotípia, hogy az angolok hűvösek, azaz távolságtartóak, a spanyolok pedig melegszívűek és közvetlenek. Itt már látható, hogy összekapcsolódott a nemzetre jellemzően vélt sztereotíp viselkedés az országra jellemző tipikus időjárással. 

Az agy alapvetően túlélésre – biztonságra törekszik, a sztereotíp gondolkozással ezt igyekszik elérni. Az emberek feltételezéseket kapcsolnak egy-egy viselkedéshez, hogy így őrizzék meg biztonságérzetüket. Ezzel azpnban az a probléma, hogy hibás gondolkodást eredményez, és kognitív torzításokhoz vezet. 

A sztereotíp gondolkodás mögött sokszor érzelmeken alapuló előítéletek húzódnak meg, azaz már van az adott csoportról egy (általában negatív) előítéletünk, előfeltételezésünk. Létrejön az adott csoportra jellemző általánosító torzítás, elkezdünk aszerint a sztereotíp mintázat szerinti adott csoportra általánosan, jellemzők mentén gondolkodni, majd mivel eszerint fixálódtak gondolataink, így ez megerősítő torzításokhoz vezethet. Ez nemcsak csoportra lebontva, de jelenségekre is igaz lehet, például, ha egy jelentkező már egy ideje állást keres, általánosító torzítása lehet a „sikertelenek voltak az eddigi állásinterjúim, biztos nem vagyok jó az interjúzásban/nem kellek sehova/rossz a gazdaság” általánosító torzítás. Ez bezárja, fixálja a tudatot, melynek következtében az agy nem látja meg a kínálkozó lehetőségeket. Tipikus hibás viselkedéshez és két ember kapcsolatának romlásához vezet az is, ha valaki a másikra a feltételezései mentén gondol, például „biztos azért gondolta ezt, mert…” vagy „kitalálhatta volna, hogy én ezt gondolom…” stb., és nem inkább kérdésekkel próbál tisztázni egy helyzetet.

Carl Gustav Jung svájci pszichiáter, pszichológus írta le a Perszóna-Árnyék fogalmát, melynek értelmében van egy tudatos részünk, a Perszóna. Ennek vagyunk tudatában a mindennapokban, ezzel azonosulunk, és ezt mutatjuk a külvilág felé. Mellette ugyanakkor létezik egy árnyékszemélyiségünk, mely nem tudatos, ahova a számunkra fájdalmas, nehéz, elfogadhatatlan, szégyenteljes tartalmakat fojtjuk le, mert annyira nehéz és fájdalmas azzal szembesülni. 

Minél inkább nem tudunk ezen tartalmakkal szembesülni, annál több energiára lesz szükség ahhoz, hogy a tudattalanban maradjanak. Ennek ellenére tudattalan tartalmaink mégis megnyilvánulnak – ennek egyik formája a projekció, a tudattalan tartalom másik emberre történő kivetítése. Tehát ha kaptunk egy olyan megengedő parancsot gyermekként, hogy kemény és szorgalmas munkával és tudással előre lehet jutni, és azt látjuk, hogy más ember másképpen jut előre, és a tanult parancs nem látszik beigazolódni, akkor megjelenhet a kognitív disszonancia, az ellentétes gondolatok, és 

Általában az előítéletet megfogalmazó felekben valamilyen bennük betöltött hiány húzódik meg. Az implicit előítéletek olyan tudattalan attitüdök, sztereotípiák és hiedelmek, melyek befolyásolják másokkal szembeni viselkedésünket és hozzáállásunkat, melyek explicit módon megnyilvánulhatnak, így explicit előítéletekké válnak. Például, ha távolságot tartunk egy adott illetővel/csoporttal szemben, nem vonjuk be a csapatba, nem bízunk rá munkákat stb. Ha a „Ne érezz!” gátló parancsot kaptuk, akkor tudattalan tartalmaink megnyilvánulhatnak úgy is, hogy elkezdünk ítélkezni afölött, aki szabadon ki meri fejezni az érzelmeit. Így egyre inkább megjelenhet a hasítás, amikor egy-egy csoportot vagy jónak vagy rossznak címkézünk, mely eljuthat olyan szintig is, hogy teljesen lehasítjuk a másikat, nem érintkezünk vele, így csak azokkal kezdünk érintkezni, akik a velünk megegyező véleményen, gondolkodási sémákban vannak, így ugyanolyan véleménybuborékot alakítunk ki. 

Ennek következtében beszűkül életterünk, csak azokat a lehetőségeket látjuk meg, melyek megegyeznek megerősítési torzításainkkal, és mindennapjainkat a „mi versus ők” mentalitás szerint kezdjük élni, mely növeli az előítéletekkel átitatott sztereotíp gondolkodásmódot. Ennek az lesz a hátulütője, hogy az így bekategorizált embert vagy csoportot a fölöttük ítélkező emberek „leredukálják” egy bevett sémára, stigmatizálják őt – figyelmen kívül hagyva egyediségüket. Ebben a „mi versus ők” mentalitásban az egyik csoport által a tudattalan tartalmak kivetítődnek a másik csoportra, tehát lesznek az „áldozatok”, akik nem képesek elérni céljaikat, és lesznek az „elkövetők”, akiket bűnbaknak kiáltanak ki. 

Lássuk 4 csoporton keresztül, hogyan nyilvánulhat meg a sztereotípia:

1) Idősebb generáció: Ebben a kategóriában olyan sztereotíp mintázat jelenhet meg, melynek értelmében bizonyos életkor felett „kiöregednek” az emberek a munkából, hanyatlik kognitív képességük, így a fiatalabb munkaerőket részesítik előnyben. Ennek ellentmond az a tény, hogy az idősebb generáció már jelentős tudással, tapasztalattal bír egy adott területen, mely kiegészítheti a fiatalabb generáció újonnan szerzett tudását. Minden eredményt, felhalmozott tapasztalatot megelőz egy hosszas tanulási folyamat, mely mind hozzáadódik az eredményhez. Mára kimutatták azt is, hogy az agy idősebb korban is képes változni – kellő impulzus, gyakorlás hatására. Edit Eva Eger 42 éves volt, amikor pszichológusi, és 51 éves amikor klinikai pszichológusi végzettséget szerzett. Még mindig praktizál a 90-es éveiben és előadásokat tart. Ismerek olyan 83 éves férfit, aki tavaly szerezte meg PhD diplomáját.

2) Nemi sztereotípia: Míg régebben a foglalkozások nemspecifikusak voltak, például vezetői pozíciót leginkább férfiak töltöttek be, addig ez a mai világban sokat változott. Vállalatok élén már nem csak férfi vezetők vannak, hanem nők is, nem csak női iskolaigazgatók vannak többnyire, de férfiak is, férfi tanárok, tudományban is nagyobb számban jelentek meg nők. Itt is a személyre jellemző egyediséget érdemes figyelembe venni, nem pedig beskatulyázni egy-egy területre eddig jellemző sztereotípia alapján.

3) Megváltozott munkaképességűek: Ennél a pontnál meg kell említeni az „épségizmust”, melynek értelmében az „épség” előnyt élvezett a fogyatékossággal szemben, azaz az ép emberek a fogyatékossággal élő emberekhez képest „magasabb rendűek” voltak. Ehhez a csoporthoz régebben az a gondolat társult, hogy a fogyatékossággal élő emberek a társadalom pénzéből élnek, mivel nem képesek dolgozni. Régebben magyarul „fogyatékos emberekként” hivatkoztak rájuk, azaz a fogyatékosságot, mint egy személy teljes egészeként ítélték meg, spanyolul régebben „minusvalidos”-ként, azaz csökkent értékűként hivatkoztak rájuk, angolul pedig, mint disabled-ként, tehát olyan személyként, aki nem képes valami megtételére – ezzel szemben mára a szemléletmód sokat változott, már hivatkoznak rájuk úgy, mint differently-abled, tehát olyan személy, aki máshogy képes valami megtételére, de mára a rájuk vonatkozó általánosan bevett szóhasználat a „fogyatékossággal élő személy” (personas con discapacidad). 

A fogyatékossággal élő pedig azt fejezi ki, hogy ez csak egy részük, nem pedig a teljes kép. Mindenkinek van valamilyen „fogyatékossága”, gyengesége a másikhoz képest, és erősebb oldala. A fogyatékossággal élőknek gyengébb lehet a sérült részük, viszont egy másik képességük a többiekhez képest jelentősebb mértékben felerősödhet, például a nemlátók esetében a tapintásuk és a hallásuk, mert ők hallás és tapintás útján képezik le a világot. Fel kell térképezni egyedi képességeiket, mert mindenki beilleszthető valahova.

4) Külföldiek: Ha egy adott nemzetet a saját nemzetünk értékrendszere, szokásai alapján „ítélünk meg”, hibás következtetésekre juthatunk. Ilyenkor ugyanúgy elveszhet egy adott nemzet sajátossága, és félreértelmezésre adhat okot, mint amikor valakiről a sztereotípiák vagy a saját nézőpontunk alapján alkotunk véleményt. Minden nemzet – csakúgy mint minden ember –   saját történelemmel, szokásokkal, értékekkel és gondolatmintázatokkal rendelkezik. Ez olyan, mintha valaki általánosan kijelenti, hogy a magyarok pesszimisták – vannak pesszimista emberek és vannak optimista emberek minden nemzetben. Egy nemzeten belül is különbözőek az emberek – génjeiktől, vérmérsékletüktől, családi neveltetésüktől, tudásuktól, megélt tapasztalataiktól és körülményeiktől függően.

Kategorizálni vajon rossz-e?

Az az ember, aki bekategorizálja a többieket, az bekategorizálja, lekorlátozza saját magát is – elveszi saját magától a nyitott gondolkozás és fejlődésének lehetőségét, hogy új jelenségeket, embereket ismerjen meg. Személyes példákon keresztül, egy adott csoportra jellemző emberrel való érintkezés során, őt megismerve tudnak átkereteződni az adott csoportra jellemző sztereotipikus hitrendszereink. Új emberekkel teli új környezet, új látásmódokkal, új szemléletekkel gazdagíthat, változtathat viselkedési mintázatainkon, így saját, más emberekkel szembeni hozzáállásunkon is. 

Ezen felül szembenállás és a másik ember feletti ítélkezés helyett érdemes megvizsgálni, majd megdolgozni, hogy mit mutathat számunkra, mire szeretne tanítani a másik ember feletti ítélkezés – milyen betöltetlen hiányunkra világít rá –, így milyen tükröt tart elénk a másik ember. 

A világ állandó változásban van – így a siker egyik kulcsa is a változáshoz való alkalmazkodás –, ami igaz volt egy időben, az már nem biztos hogy alkalmazható a mai nap is – így mindig érdemes újratanulni – hozzáigazítani meglátásainkat a változó világhoz a meglévő és új ismereteink, valamint a megváltozott körülmények függvényében.

(Borítókép: Adobe Stock)