Váratlanul elsírja magát munka közben? Pánikrohamokat tapasztal meg, kimerültséget érez, hangulatzavarokat él meg?... Egyre nehezebben kel fel reggelente az ágyból, és indul el dolgozni? Nem érdemes megvárni, míg beüt a depresszió és/vagy a teljes kiégés: az okok megtalálásával a folyamat itt még visszafordítható.

Sokan azt gondolják, hogy a perfekcionista az, aki annyira törekszik a tökéletességre, hogy inkább bele sem kezd a munkába, ha nem 100%-ig biztos benne, hogy a végeredmény tökéletes lesz. De a valóság ennél színesebb – és sokan épp ezért nem veszik észre időben, hogy baj van, hiszen hosszabb távon a perfekcionizmus kevésbé végletes formája is kiégéshez és egyéb súlyos problémákhoz vezethet. A téma azért sem elhanyagolható, mert egy 2018-as kutatás szerint világszinten egyre nő a perfekcionisták aránya.

Ismerősek az alábbi tünetek?

• Hajlamos vagy mindig a csúcsteljesítményt becélozni, még olyankor is, amikor ez nem feltétlenül szükséges.
• Mindig mindent meg akarsz tenni, még akkor is, ha az egészséged és a jólléted az ára.
• Úgy érzed, másoknak nagyon magasak az elvárásaik irányodban, és ezzel párhuzamosan azt is érzed, hogy nem vagy képes megfelelni ezeknek az elvárásoknak.
• Úgy érzed, muszáj kontrollt gyakorolnod saját magad és a környezeted felett.

A fent említett gondolkodási minták eredménye a túlfeszített munka és az amiatti folyamatos aggodalom, hogy csalódást okozunk az embereknek (ez az állapot nem egyenlő az imposztor szindrómával, noha az is hasonló eredményekre vezet, de a kiindulás ott más).

A perkefcionizmus akár spektrumrendellenességként is felfogható: az egyik végén azokat a folyton aggódó, szorongó perfekcionistákat találjuk, akik aggodalmaik dacára is képesek jól teljesíteni, míg a másik végpontban azok vannak, akiket annyira lebénít a teljesítményük miatti aggodalmaskodás, hogy inkább nem is csinálnak semmit (vagy pedig mindent kidobnak, amit megcsináltak, csak mert szerintük „nem elég jó”).

A különbség a funkcionális perfekcionizmus és a maladaptív perfekcionizmus közt az, hogy a funkcionális ("jól működő") perfekcionista képes örömét lelni a sikereiben, és a kudarcokkal is egy kicsit jobban meg tud birkózni. Ezzel szemben a maladaptív perfekcionista nem törődik a sikereivel, és amint elért valamit, azonnal kitűz maga elé egy még elérhetetlenebb célt.

Mit tehetünk ellene?

Kezdetként próbáljuk meg felismerni saját perfekcionista tendenciáinkat! Észrevehetjük, hogy olyan apró részletek fölött dilemmázunk, amelyeket mások észre sem vesznek – és ha ezt észrevettük, már könnyebb lesz elengedni őket.

Emellett próbáljunk meg kedvesek lenni saját magunkkal (ez a nehezebb).

És az olvasókkal mi a helyzet? El tudják helyezni magukat (vagy egy-két kollégájukat) a perfekcionizmus spektrumán? Ki tudják-e aknázni perfekcionizmusukat a cél elérése érdekében, vagy ellenkezőleg: a tökéletességre törekvésük éppen a sikerüknek és egészségüknek áll útjába?

Akárhogyan is: ha felismerjük magunkban a tendenciát, érdemes foglalkozni vele, mert a túlságosan magasra tett mérce minden esetben a kiégéshez vezethet el – amit pedig, mint tudjuk, sokkal könnyebb megelőzni, mint utóbb megpróbálni kimászni belőle.