Nemcsak a technológia, hanem a munka tempója is elképesztően felgyorsult az elmúlt években. Hogyan látod ezt a változást?

Amikor jelentkezünk egy pozícióra, akkor már elkezdődhet a kiégés. A munkavállaló a kiírásnak szeretne megfelelni, s bizonyítani minden egyes interjúkörön. Felmerülhet bennünk a kérdés: valóban át lehet látni egy munkahelyet vagy munkakört 90 nap alatt? Vezetőként valóban meg tudjuk állapítani a jelölt vagy friss kolléga alkalmasságát egy AC (Assesment Center, azaz munkavállalói szintfelmérő – a szerk.) vagy az első 90 nap során? A belépést követően is sokakat megöl a (költség)hatékonyság: kevesebb ember van több feladatra, miközben nincs elegendő pénz az erőforrásokra. Sokszor ez nem pénzkérdés, hanem emberi alapvetés, hogy odafigyelünk-e egymásra. Ez az egyetlen dolog, ami valóban csak rajtunk múlik – a hozzáállásunkon.

Vezetőként hogyan lehet ezt lassítani, mi lenne egy ideális folyamat?

Megtanultam, hogy vezetőként nekünk kell elsőként felvenni az oxigénmaszkot – nemcsak magunkért, hanem, hogy példát mutassunk. Mindig figyeltem arra, hogy én jól legyek – hiszen akkor van megfelelő energiám és így  tudok adni másoknak. 

A vezetői beilleszkedés kulcsa az első 90 nap: a csapat, a feladatkörök, a folyamatok és a kapcsolatok feltérképezése. Ez nemcsak a vezetőnek ad rálátást, hanem a csapatnak is lehetőséget, hogy újraértelmezze saját működését. A nyílt beszélgetések segítik a folyamatok újragondolását, a feladatok tisztázását, és idővel kialakul egy olyan felelősségtudatos működés, ahol a csapat önjáróvá válik.

A vezető szerepe ebben a fejlődési folyamatban nem a mindenre választ adó főnöké, hanem a kérdésekkel irányító, figyelmes meghallgatóé. Egyfajta coaching szemlélet jelenik meg: a vezető nem feltétlenül tud többet, mint a specialisták, hanem támogatja őket abban, hogy ők maguk találják meg a legjobb megoldásokat. Ez az a látásmód, ami bizalmat és biztonságot teremt és stabil alapokat ad a mindennapok kihívásaiban.

Egy korábbi osztrák vezetőm gyakran mondta: „Vorbereitung ist alles”, azaz minden az előkészítésről szól. Ez különösen igaz a változások, új folyamatok vagy eszközök bevezetésére. Időt kell szánni arra, hogy megértsük, miért tartanak ezektől a kollégák, általában van oka a félelemnek, amit fel kell tárni. Nem szabad fejjel rohanni a falnak, hiszen a felszínes beavatkozások ritkán hoznak tartós eredményt. A másik fontos tanulság, amit inkább magánúton tanultam meg, sürgetésre nem döntünk, inkább vegyünk egy nagy levegőt és gondoljuk még egyszer át a rendelkezésünkre álló információkat.

Sok vezető számára nehéz felismerni a kiégést. Nálad mi volt az a pont, amikor azt mondtad: nem megy tovább?

Egy évvel a távozásom előtt már éreztem, hogy valami nem stimmel. Egyre kevésbé lelkesített a munkám, és egyre gyakrabban voltam kimerült. A közvetlen kollégáim is megjegyezték, hogy halványul a fényem – ez fájt, de igazuk volt. Az igazán gonosz dolog a kiégésben, hogy nem veszed észre. Eleinte azt hittem, hogy csak egy nagy alvás kellene egy hétvégén, és minden rendbe jön. Pihenésre hivatkozva elmaradtak a programok, baráti találkozók, sőt már az edzések száma is ritkult. Amikor testi tünetek is jelentkeztek – alvászavarok, fejfájás –, már nem tudtam tovább áltatni magam. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem: ideje változtatni.

Hogyan kezdődött a valódi regenerálódás, és milyen felismeréseid voltak azóta a munkavégzésről?

Pár hónappal azután, hogy kiléptem, olyan volt, mintha egy hályog esett volna le az szememről. Elkezdtek visszatérni a saját ötleteim, azok az „agyament” meglátások, amik korábban jellemeztek engem. Már nem a megszokott nagyvállalati rutingondolkodás működött bennem, hanem valami más, frissebb lettem. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam: elindult a rekreáció. Ugyanakkor még fél év után is érzem, hogy hullámokban tör rám a fáradtság. Ez nemcsak a korábbi túlterhelésből fakadt, hanem abból a munkakultúrából is, amiben sokan vagyunk: állandó online meetingek, „zsilipelés” nélküli napok, háttérzaj, értesítések, folyamatos reagálási kényszer. Miközben azt várják tőlünk, hogy hatékonyabbak legyünk, valójában olyan rendszerekben dolgozunk, amik fárasztanak és nem engednek reflektálni. 

Szerintem érdemes lenne végre tényleg azon gondolkodni, mit is jelent hatékonyan dolgozni úgy, hogy közben ne fáradjunk el teljesen. Például ott van az AI, amit érdemes lehet használni, főleg a repetitív feladatok kiváltására: válaszok generálása, összehasonlítások, elemzések, akár konklúziók levonása is jöhet vele. De attól még, hogy mit akarok kezdeni az eredménnyel, mi lesz a fő mondanivalóm, az továbbra is tőlem függ. Úgy tekintek rá, mint egy jó személyzeti asszisztensre, aki megkönnyíti az életemet.

Mi az, amiből nem engedsz, amikor a saját jóllétedről van szó?

Egy nagyon kedves menedzserem mondta: „Helga, akármennyire is pocsékul vagy, egy dologból ne engedj, ez pedig a mozgás.” De nem mindegy, milyen mozgás. Egy klinikai szakpszichológus barátom szerint csak az számít, ami tényleg kikapcsol. Például, ha te futsz vagy úszol, és közben azon kattogsz, hogy hogyan legyen a prezentáció, vagy még mindig benne vagy egy számodra megterhelő helyzetben, akkor abból nem lesz kikapcsolódás. Inkább menjél el squasholni, mert ha egy pillanatra nem figyelsz, orrba fog vágni a labda. Olyan sportot kerestem, ahol teljes figyelemmel jelen kell lenni. Nálam ez a rúdsport lett. Először csak a lányomat akartam beíratni, végül helyette én ragadtam ott – immár három éve heti két óra fix, plusz erősítő edzések. Ha nem vagyok ott fejben, akkor nem tudom követni a koreográfiát, vagy le is eshetek, súlyosan megsérülhetek.

A másik dolog az önismeret, coaching, terápia, szupervízió, én önrálátásnak szeretem nevezni. Számomra nagyon fontos, hogy havonta egyszer elmenjek valakihez, aki csak engem hallgat, reflektál, s az elakadásomat közösen kibogozzuk. Ez nagyon sokat segít a „vezetői magánynak” nevezett jelenség kezelésében is. Ebből a kettőből nem engedek. Nagyon fontos az is, hogy legyenek emberek körülöttünk, akiket szeretünk, és akik szeretnek bennünket. Ez az, ami megtart, amiből tudunk töltekezni, vagy visszaadni a környezetünknek. Abszolút hiszek abban, hogy ez a munkahelyen is megvalósítható. Nagyon büszke vagyok a közvetlen munkatársaimra: időről időre volt olyan kolléga a csaptunkban, aki épp nehezebb élethelyzetben volt. Ilyenkor, azt mondtam a csapatnak: a kolléga most egy nehéz helyzeten megy keresztül, figyeljetek rá egy kicsit jobban. Jó volt látni, hogy a csapat támogatta és megtartotta őket egy biztonságos közegben.

Milyen volt részt venni Malajziában a Women in Management (WIM) konferencián? Mik voltak a fő tapasztalatok?

Két dolgot hoztam haza az ottani gondolkodásmódból: egyrészt azt láttam Malajziában, hogy valóban komolyan veszik az ESG-t (fenntarthatósági célokat). Másrészt lenyűgözött a vállalkozói szemlélet: akár több szezonális vállalkozást is működtethet valaki egyszerre. Nem egy ottani vállalkozó globális problémákat old meg, például Afrikában épít utakat egy speciális anyag segítségével (semmi térkő vagy beton). A SURI Lifestyle kezdeményezés különösen megragadott. Egyedülálló anyáknak biztosít munkát, fejlődési lehetőséget és továbbképzést, miközben trendi termékeket állítanak elő újrahasznosított anyagokból. A legnagyobb maláj bank is támogatja őket, hosszú távú fenntarthatóságban és társadalmi hatásban gondolkodnak. Vettem tőlük én is egy gyönyörű ruhát, amit hoteltextíliából készítettek. Kicsit alakítottak is rajta, hogy nekem kényelmesebb legyen – még ebben is ott volt a figyelem, az alkalmazkodás, az odafigyelés.

Ilyen szintű tudatosságot még nem láttam korábban, mint amit a konferencia szervezésénél tapasztaltam. Már az elején megkaptam a fő témát, utána pedig részletes briefet arról, hogy ki miről fog beszélni, hogyan épülnek egymásra a keynote-ok és a panelek. Nem volt helye a rögtönzésnek vagy az irreleváns tartalomnak. Ez egyfajta minőségbiztosítás volt – és nagyon inspiráló. Az etnikai, vallási, gasztronómiai sokszínűség is lenyűgöző volt. Senkit nem érdekel, honnan jössz vagy miben hiszel – az számít, hogy ki vagy, és mit gondolsz. Ez a nyitottság és kapcsolódás iránti vágy az egész konferenciát áthatotta.

Mi az, amit más kultúráktól tanultál a jóllét kapcsán?

Hollandiában megtanultam, hogyan ünnepeljük meg, ha valamit jól csináltunk. Nem kell nagy dolgokra gondolni – lehet egy közös bowling, egy jégkrém a konyhában, vagy csak egy kis nasi hétindítónak. Ezek az apróságok visszatöltenek, összehoznak, lendületet adnak. Azt is megtanultam, hogyan legyek nyitott, hogy észrevegyem, kinek mire van szüksége. Ez kultúránként és csapatonként is eltérhet.

Mi az a három legfontosabb tanács, amit ma adnál vezetőknek és munkavállalóknak?

Egyrészt légy türelmes magaddal és másokkal is. Az élet folyamatos tanulás, és a munkahelyi kihívások kiváló terepei ennek gyakorlására. Például egy szoftverbevezetéskor akkor is kérdezzük meg a munkatársakat, hogyan használják azt, ha az pont egy „anyacéges” kötelező feladat, szigorú határidőkkel. Értsük meg az ellenállás okait – beszélgessünk velük elegendő időt szánva erre, s nem feltétlen engedni az időnyomás sürgetésének. 

Másrészt légy nyitott minden gondolatra és emberre – sosem tudhatod, honnan érkezik egy életre szóló inspiráció vagy tanulság. Egyszer szerettünk volna módosítani egy szabályozáson, volt egy kolléga, aki mindenben csak problémát látott. Eleinte idegesítő volt ez a hozzáállás, de fordítottam a szemléletemen, ugyanis jó, ha van egy kritikus csapattag: „Mondd el, hol látod a buktatókat!” – kértem. Kiderült, hogy már volt hasonló kezdeményezés, amely különféle objektív körülményeken bukott meg. Ez az eset megtanított arra, hogy mindig érdemes meghallgatni másokat.

Harmadrészt pedig ne vedd személyesre a dolgokat! Egyszer két holland kolléga összeveszett egy státusz meetingen; mi fiatal, magyar projekttagok néma csendben ültünk. A meeting végén az egyik hátba vágta a másikat: „Este hova megyünk sörözni?” Megkérdeztem a hátba vágottat, hogy ez most mi volt. Egyszerű választ adott: „Helga, mi szakmai vitát folytattunk – nem haragszunk egymásra.” Magyarországon még nem tartunk itt: egy fogósabb kérdés a prezentációt követően inkább kukacoskodásnak van véve, mintsem tisztázó kérdésnek vagy ami rámutat egy általunk nem átgondolt témára. De nem tartom lehetetlennek, hogy eljussunk ide! Küldetésemnek érzem olyan munkahelyek létrehozását, ahol emberszámba veszik az embereket. Ebben a szemlélet kialakításában tudok segíteni.