Állampolgárrá válhatna egy humanoid?
A ROSSZ hír az, hogy ami algoritmizálható – azaz egymáshoz fűzhető elemi lépésekkel leírható –, az előbb-utóbb algoritmizálásra is kerül. És jóformán minden algoritmizhálható (persze, az egy másik kérdés, hogy hosszú távon, gazdaság-, vagy társadalompolitikai megfontolások tekintetében az automatizáció-robotizáció „megéri-e”), amelyre igen szemléletes példa, hogy a Tokió melletti, Tama város polgármesteri székéért „esélyegyenlőséget, igazságot, a lakosság értő és figyelmes panaszainak meghallgatását” ígérő humanoid robot is indult – már 2018-ban!

Gépek természetesen nem vehetnek részt legálisan politikai választásokon, még Japánban sem, ezért jog szerint a jelölt egy élő ember, Michihito Matsuda (a pályázó robotpolgi „kampányfőnöke”) volt, aki azonban azt ígérte, hogy győzelme esetén a város kormányzását a mesterségesen intelligens számítógépre bízza, aki (vagy inkább amely…?) hatalmas mennyiségű adatot – beleértve a helyi lakosok panaszait, észrevételeit, javaslatait is – tudna összegyűjteni, rendszerezni, feldolgozni, illetve ezek alapján a város, és az emberek számára a lehető legjobb döntéseket meghozni. Igaz, a japán polgármesterjelölt-robot végül nem került megválasztásra, de azok, akik csak legyintenek erre a hírre, és szkeptikusak a munkaerőpiac droid-inváziójával szemben, érdemes figyelembe venniük, hogy a robotpolgi aspiráns 4000 homo sapiens voksot azért bezsebelt, és harmadik helyen végzett a polgármester-székért vívott küzdelemben.
Több munkát kínálhat a robotizáció, mint gondolnánk?
A JÓ hír viszont az, főképp azok számára, akik féltik az állásukat a robotizációtól és/vagy a mesterséges intelligenciától, hogy munka nem vész el, csak átalakul. Történelmi tapasztalatok, és jelen előrejelzések szerint ugyanis, jó eséllyel nem kevesebb munkát (állást), hanem épphogy többet hoz(hat) a robotizáció (ahogy az annak idején, az ipari forradalmak során is történt). Bár az IMF 2024-es elemzése szerint a fejlett gazdaságokban (például az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban) a munkahelyek mintegy 60 százaléka, a feltörekvő gazdaságokban (Kína, Brazília, India, stb.) 40 százaléka, az alacsony jövedelmű országokban pedig 26 százaléka van kitéve a mesterséges intelligencia térhódításának (a Goldman Sachs befektetési bank előrejelzése szerint a mesterséges intelligencia a következő években 300 millió teljes munkaidős álláshelyet válthat ki, olyanokat mint: ügyfélszolgálatos, könyvelő, adatelemző, raktáros, fordító…), de
- a Világgazdasági Fórum 2018-as jelentése szerint, ugyan a robotizáció/automatizáció 75 millió munkahelyet szüntethet meg világszerte, cserébe viszont 133 millió új (állás)lehetőség nyílik meg.
- a World Economic Forum 2020-es előrejelzése 97 millió új (és ugyanannyi megszűnő) álláshellyel számol, miközben – a kalkulációik szerint – 2025-re az összes létező munkakör felét gépek fogják elvégezni;

- az Ericsson által 2023-ban megkérdezett termelő cégek kétharmada azt nyilatkozta, tíz éven belül a gyártási folyamataik 80 százaléka automatizálva lesz, azonban a mesterséges intelligencia, a hálózatba kötött gépek és az robotizáció újabb hulláma felértékeli az emberi munkaerőt, igaz a munkavállalóknak tovább kell képezniük magukat, hogy a magasabb hozzáadott értékű elvárású munkakörökben is képesek legyenek megfelelni;
- a Világgazdasági Fórum friss „Future of Jobs” előrejelzése szerint a következő öt évben ez az átalakulás a mai munkaerőpiac 22 százalékos szegmensét érinti majd, méghozzá úgy, hogy az elvesztett munkahelyek aránya „csak” 8 százalékos lesz, míg a várható új munkahelyeké 14 százalék. Ez a foglalkoztatás 7 százalékos nettó növekedését eredményezi…
- az Institute for the Future 2024-es kutatása pedig arra mutat rá, hogy a 2030-ban létező állások 85 százalék-át még fel sem találták, így az új tudás megszerzésének a képessége értékesebbé válik, mint a tudás maga!
Másféle tudásra lehet szükség a munkaerőpiacon
Tehát a rossz hír az, hogy az új állások betöltéséhez egészen más tudással, szemlélettel, kompetenciákkal, tanulási hozzáállással kell rendelkeznünk, mint ahogy azt megszoktuk, illetve tesszük most (csak egyetlen példa: 2015-ben az USA hadserege egyszerűen nem rendelkezett a szükséges számú képzett munkaerővel, akik a pilóta nélküli Predatorokat és Reapereket irányították, illetve a bevetések során felhalmozódó hatalmas információmennyiséget feldolgozták és elemezték volna. Ez ironikus és paradox módon azt jelenti, hogy az amerikai légierő nem tudott elegendő embert előteremteni az embernélküli repülő-gépei működtetéséhez). Mert a termelékenység és a foglalkoztatás alakulása sokáig teljesen együttmozogtak, azonban egy ideje már teljesen elváltak egymástól: a hatékonyság ugyanis jelentős mértékben növekedett, míg a foglalkoztatás gyakorlatilag „csak” a 3-5 százalékos munkanélküli ráta szintjéig tud(ott) ezzel lépést tartani, így megfelelő-munkaerő-nélküliség alakul(t) ki. Magyarán ugyanannyi vagy kevesebb foglalkoztatott, ugyanannyi idő alatt, nagyobb értéket kénytelen – és mint kiderül(t) – képes előállítani. Ez a folyamat persze strukturális munkanélküliséghez vezet(ett): azok, akik elveszítik az állásukat, például
- a gyárak, üzemek, raktárak melósai – az ipari robotok miatt,
- a sofőrök/pilóták – az önvezető autók/buszok/kamionok/repülők okán;
- a színészek/narrátorok – a digitális sztárok megjelenése következtésben;
- az ügyvédek – a mesterségesen intelligens online jogászok; a fejvadászok/recruiterek – a toborzó droidok, az ügyfélszolgálatosok – a chatbotok miatt;
- a zenészek/zeneszerzők, újságírók/hírszerkesztők/forgatókönyvírók, pincérek/felszolgálók/szakácsok vagy akár a könyvelők/bérszámfejtők/adminisztrátorok/pénztárosok – a könnyedén algoritmizálható folyamataik, vagy épp a ChatGPT térnyerése okából
jogosan félnek, sőt dühösek, hiszen nem tudnak mindannyian azonnal mással, például adatelemzéssel, szoftverfejlesztéssel, vagy épp robotok gyártásával, programozásával vagy CGI technológiával hivatásszerűen foglalkozni.

Így egyszerre vannak és lesznek jelen az állástalan munkavállalók és a be nem töltött, üres pozíciók – csak más-más területeken, amelyek az oktatás és képzés, illetve az emberek ezekhez történő hozzáállásának radikális átalakítása nélkül, nem talál(hat)nak egymásra. Vagyis azzal kell, sajna, szembesülnünk, hogy
az automatizáció, a robotizáció, a mesterséges intelligencia, illetve ezek fejlődése nem a gépekről, nem a robotokról, nem a szoftverekről és nem is az algoritmusokról, hanem alapvetően rólunk, emberekről, a human evolúciónkról, a fejlődési-alkalmazkodási képességünkről szól.
A JÓ HÍR azonban az, hogy ahhoz, hogy az ember kerekedjék felül a robotokkal vívott vetélkedésében, minden lehetősége (kompetenciája) megvan! „Csak” újból elő kell vennie, vagy ha úgy tetszik: vissza kell helyeznie a humán erősségei közé azokat az alap és fejleszthető (sőt, fejlesztendő!) készségeit, képességeit, tulajdonságait, amelyek az ember sajátjai: a komplex problémamegoldó képességet, a kognitív rugalmasságot, az együttműködési készséget, a kreativitást, az innovativitást, vagy épp az érzelmi intelligenciát. Mindazt, ami az embert emberré teszi – algoritmizálhatatlanul!
(Borítókép: Adobe Stock)


